Állatbarátok

Ha szereted az állatokat akkor itt a helyed!!!

Állatok tulajdonságai:

Nyúl:

Mintegy 100 házinyúl fajta és színváltozat közös őse az üregi nyúl. A nyúlfélék szorosan nem tartoznak a rágcsálók közé. A nyúlfélék is rendelkeznek folyamatosan növekvő metszőfogakkal, törzsfejlődéstanilag mégsem tekinthetők rágcsálónak. Eltérés van az elülső végtagok arányában és működésében és a rágóizmok felépítésében. Mindezek indokolják azt, hogy a nyúlfélék önálló rendet alkotnak.

 

Álltalános biológiai sajátosság:

Az állandóan növekvő metszőfogpárokon kívül egy járulékos metszőfogpár is található az áll közötti csontban.Ezek a fogak gyökértelenek. Metszőfogak növekedési sebessége használattól függ és elérheti a napi 0,4-0,7 mm-t. A túl lágy takarmány folyamatos etetése nem javasolt. A nyúl gyomrának fala viszonylag vékony, ínyvitorlája hosszú, emiatt hányni nem képes. A kifejlett nyúl hideg toleranciája jó, a meleget kevésbé viseli. Optimális környezeti hőmérséklete 15-20 °C. Érzékeik közt talán a szaglásuk a legfejlettebb, de hallásuk is igen jó, mely ritka más állatoknál. Látásuk gyengébb, de ugyancsak nem rosszul fejlett. Hangukat ritkán hallatják, ami félelem esetén hangos, panaszos sírás. Emellett hátsó lábukkal dobbantanak, mely épp úgy kifejezheti félelmüket, haragukat, sőt társai felé figyelmeztetésül is szolgál.

 

Őz:

JELLEMZÉS:

Bundája nyáron ragyogó vörösesbarna és rövid szőrű, télen szürkésbarna és hosszú szőrű. Faltükre feltűnő, fehér farka szinte láthatatlan. Hosszú szőrökkel fedett füle viszonylag nagy, belső felén fehéres. Szája fekete. A kifejlett bak testhossza körülbelül 1,2 m, vállmagassága a 76 cm, testtömege 16-32 kg. A suta kisebb, maximálisan 21 kg lehet. Rózsatője széles, agancsa 3, ritkábban 4-5 ágú.

ÉLŐHELY:

Európa nagy részén megtalálható, bár a legtöbb szigetről hiányzik. A sűrű aljnövényzetű erdőket kedveli, de majd minden olyan területen megtalálható, ahol elég búvó hely áll rendelkezésére.

TÁPLÁLKOZÁSA:

Bokrok, fák levelével, fővel, gombával, erdei gyümölcsökkel táplálkozik. Kis fák hajtásainak megrágásával néha komoly károkat okoz. Testsúlyának 3-4%-ával megegyező táplálékot fogyaszt el naponta.

EGYÉB:

A párzás előtt a bak a fején levő illatmirigy váladékával megjelöli a kiválasztott területet. Nyár végén, főként augusztusban párzik. Az üzekedés alatt a bak körbe-körbe kergeti a sutát, és közben úgynevezett boszorkánygyűrűt taposnak ki. A megtermékenyített petesejt beágyazódása 3 hónapig nem történik meg. A suta sőrő bokros területen, május-június során hozza világra a fehér pettyekkel díszített bundájú őzgidákat. A gidák 2 hetes korukban anyjukkal együtt csatlakoznak a bakhoz, és családi kötelékben élnek a tél végéig, amikorra a kölykök függetlenné válnak. Hulladéka ovális alakú, fekete színű és körülbelül 1,5-2 cm hosszú.



Az állandóan növekvő metszőfogpárokon kívül egy járulékos metszőfogpár is található az áll közötti csontban.Ezek a fogak gyökértelenek. Metszőfogak növekedési sebessége használattól függ és elérheti a napi 0,4-0,7 mm-t. A túl lágy takarmány folyamatos etetése nem javasolt. A nyúl gyomrának fala viszonylag vékony, ínyvitorlája hosszú, emiatt hányni nem képes. A kifejlett nyúl hideg toleranciája jó, a meleget kevésbé viseli. Optimális környezeti hőmérséklete 15-20 °C. Érzékeik közt talán a szaglásuk a legfejlettebb, de hallásuk is igen jó, mely ritka más állatoknál. Látásuk gyengébb, de ugyancsak nem rosszul fejlett. Hangukat ritkán hallatják, ami félelem esetén hangos, panaszos sírás. Emellett hátsó lábukkal dobbantanak, mely épp úgy kifejezheti félelmüket, haragukat, sőt társai felé figyelmeztetésül is szolgál.

 

 

Kutya:

Külleme

A háziállatok közt nincs mégegy,melyek tenyészfajtái és keverékei oly nagymértékben variálnának testnagyságban és külső alakban,mint éppen a kutya.A világszerte ismert mintegy 400 kutyafajta anatómiai felépítésben alig mutat eltérést,habár négylábú kedvenceink vátozatos külleme alapján feltételezhetnénk,hogy egymástól teljesen független fajokról is szó lehet.A kutyafajták csak testtömegarányukban,csontozatuk hosszúságában,izomzatuk és koponyájuk formájában különböznek egymástól.

A kutya csontváza a fej,a nyak,a törzs és a végtagok csontjiból áll.Az állati test egyes részeinek kölcsönös össefüggései már régóta ismertek a tudomány számára.A kutya egyik legfontosabb és küllemét tekintve legmeghatározóbb testrésze a fej.A fejnek egyértelmű fajtameghatározó szerepe van.A kutyafajtákat jól ismerők csak a fej alapján meg tudják állapítani,hogy mely fajtáról van szó.A fej lehet rövid(pl.puli,boxer),hosszú(pl.agarak),

aranyos(pl.vizslák,dalmata).A

fej két fő része az agykoponyai és az arckoponyai,más néven arcorri rész.E két fő rész közti átmenetet arcorri hajlásnak vagy stoppnak nevezzük.A kutyának 42 foga van összesen.Ebből 12 metszőfog,16 előzápfog,10 zápfog.

A kutya egyik őse a farkas,mely Európában ma is több helyütt él.Háziasítása 14 000 évvel ezelőtt kezdődött.Többségüket kedvtelésből tartják,mivel hűséges,szeretetre méltó társa az embernek.A legkisebb alig egy kiló csivava, a legnagyobb a bernáthegyi,körübelül 130kg tömegű.Híres,régi magyar kutyafajtánk a nyájakat terelő puli,az emberi településeket és a háziállatokat védő kuvasz és a komondor.A magyar vizsla kiváló tulajdonságait a vadászok hasznosítják.

A kutyák gerinces,ragadozó(húsevő) emlősállatok.Természetes környezetben táplálékukat kitartó üldözéssel szerzik meg.Ragadozó életmódjuknak megfelelően erős a fogazatuk.A metsző- és szemfoguk a zsákmány megragadását biztosítja.Az éles,tarajos felszínű zápfogakkal-az olló működéséhez hasonlóan-feldarabolják a húst.Mellső lábukon 5,a hátsón 4 ujj van.Mozgás közben ujjaikra lépnek,karmaikat nem tudják visszahúzni,így folyamatosan kopnak. Elevenszülők,kölykeik vakon születnek és 4-6 hétig szopnak.

 

Szibériai  tigris:

 

• Rendszertani hely: osztály: emlősök (Mammalia); rend: ragadozók (Carnivora); család: macskafélék (Felidae)
• Leírás: A legnagyobb termetű macskaféle, a hímek testhossza átlagosan 280-320, a nőstényeké 250-275 cm, testtömege akár 250 kg is lehet, de a nőstények nem nőnek ilyen nagyra. Jellegzetes csíkos mintázata a sűrű erdőkben jóformán láthatatlanná teszi, mert a csíkok valósággal felszabdalják az állat körvonalait. Hatalmas erőteljes mancsai és hosszú bajuszszálai ugyancsak jellegzetesek.
• Elterjedés, élőhely: A tigris elterjedési területe egykor a Kaukázus hegyláncaitól Kínáig, az Ohotszki-tenger délnyugati partjaitól Jáváig, sőt még tovább Baliig terjedt, mára azonban e hatalmas terület legnagyobb részéről kipusztult, elsősorban a vadászatnak, illetve eredeti élőhelye megsemmisülésének következtében. Számos alfaja már teljesen eltűnt, jelenleg öt ma is élő alfaját tartják nyilván a természettudósok. Ezek közül a kelet-szibériai tajgaerdőkben élő szibériai tigris a legnagyobb termetű.
• Életmód, táplálkozás: Magányosan élő állat, ragadozó életmódot folytat, s étlapján szinte mindenféle állat szerepel, amit csak be tud cserkészni, le tud teríteni. Hatalmas testméretei és ebből következő testi ereje miatt természetes ellensége nemigen van, az ember az egyetlen ellensége.
• Szaporodás, egyedfejlődés: A tigrisek vemhességi ideje 105-113 nap, az utódok száma ellésenként átlagosan 1-4, de arra is akad példa, hogy egyszerre hat kölyök lát napvilágot. A kistigrisek négyéves korukban válnak ivaréretté és akár a 26 éves életkort is megérhetik.
• Érdekességek: A szibériai tigris a kihalás szélén álló ritka állatfaj, állománya világszerte csak néhány száz egyedből áll, s ezért az állatkertek világszerte erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a szibériai tigris ne pusztuljon ki végleg a Földről. A tigrisek egyébként nemcsak a természetvédőknek, hanem a rendszerezőknek is sok munkát adnak, ugyanis még ma is vitás kérdésnek számít a tigrisek rendszertani hovatartozása. Hagyományosan a Panthera-nembe sorolták, ahová az oroszlán, vagy a leopárd is tartozik, az újabb vizsgálatok alapján azonban helyesebbnek látszik a tigriseket a Neofelis-nembe sorolni, ahová a ködfoltos párduc (Neofelis nebulosa) is tartozik.
• A Budapesti Állatkertben már a múlt században is tartottak tigriseket, a tigristenyésztés hőskora azonban századunk harmincas éveiben volt. A tigrisek több alfaját is bemutatta az Állatkert, éltek már Budapesten bengáli, jávai, illetve szundatigrisek is, manapság pedig szibériai tigriseket mutat be a kert.

 

Csíkos mókusok:

A csíkosmókusok a mókuslakúak alrendjébe tartoznak. Ez a rendszertani csoport napjainkban minden kontinensen képviselteti magát, bár Ausztráliában csupán betelepített fajok formájában. A csíkosmókusok a mókusok közeli rokonai, és megjelenésükben is rendkívül hasonlítanak fán élő testvéreikhez. Mindkét nem tagjai hosszú, hajlékony farokkal rendelkeznek, ügyes mellső lábaik alkalmasak a táplálék megragadására. Közeli rokonságuk viselkedésükben is megnyilvánul. A csíkosmókusok nappali életmódot folytatnak, ügyesen másznak és ugranak ágról ágra, egyensúlyérzékük kiváló. Idejük nagy részét a földön töltik, sőt gyakran föld alatti táplálékraktárakat is készítenek. A 25 csíkosmókusfaj - egy kivételével - kizárólag Észak-Amerikában fordul elő, és tartási körülményei is hasonlóak. Leggyakrabban mégis az egyetlen ázsiai fajt, a szibériai csíkosmókust tartják, mely nevével ellentétben nemcsak Szibériában, de Kelet-Ázsia más országiban, így Mongóliában, Észak- és Kelet-Kínában, valamint Koreában is megtalálható. Elterjedési területén belül számos alfajt különítenek el, ezek között az egyik legélénkebb színezetű a Hokkaido-szigeten kialakult alfajt. Mivel a Föld mérsékelt égövéből származnak, ahol a telek rendkívül szigorúak lehetnek, a csíkosmókusok számos tulajdonságukban alkalmazkodtak a zord évszak túléléséhez. Téli bundájuk sűrűbb és vastagabb, hogy biztosabb védelmet nyújtson az elemekkel szemben. A nagy havazások előtt élelemraktárakat halmoznak fel, amelyeknek ki kell tartaniuk tavaszig. Az ürgéktől (Spermophilus fajok) eltérően, a csíkosmókusok nem alszanak téli álmot, bár a leghidegebb napokon ún. torpor-állapotba kerülnek, és akár nyolc napot is átaludhatnak egyvégtében; ezalatt természetesen nem táplálkoznak.

Színezet:

A csíkosmókusok jellegzetes, tarka bundája meglepő módon jó rejtőszínnek bizonyul a nyílt terepen. A csíkok megtörik az állat körvonalait, főleg ligetes területen tesznek jó szolgálatot. A vadonélő csíkosmókusok számára a táplálkozással töltött idő igen sok veszélyt rejteget, ezért - csakúgy, mint a hörcsögök - tágítható pofazacskóikba gyűjtik az eleséget, és csak vackuk biztonságában fogyasztják el nagy részét. A maradékot elraktározzák üregeikben. A szibériai csíkosmókusokat az 50-es évek óta tartják hobbiállatként, de csak a 80-as évek óta váltak széles körben ismertté. A Hokkaidón élő alfaj egyedeit a háziasított vérvonalak tenyésztési programjába bevonva vörhenyesebb és fahéjszínű alakokat is sikerült kitenyészteni. Ezek a példányok gyakran valamivel kisebbek is, mint a kontinensen élő fajtársaik. A tenyésztés során két színváltozat jelent meg, ezek közül a fehér a gyakoribb. Bundája jóval világosabb, mint a normál színezetű egyedeké, farkán a csíkok bézs színűek, szeme mély rubinvörös. A fiatal fehér példányok a normál színezetűekre hasonlítanak, kb. 12 napos koruktól kezdenek csak kiütközni világos szőrszálaik. A ritkább albínó forma bundája hófehér, szemei vörösek. Az ilyen példányok kisebbek is. Az albínókat érdemes más színezetű példányokkal visszakeresztezni, hogy méretük növekedjen, és ne veszítsék el termékenységüket. Ezt a fajta szaporítási eljárást alkalmazzuk a fehér formánál is.

 

Tengerimalac:

Ezek a kedves és élénk rágcsálók hazájukban, Dél-Amerikában már régóta élnek együtt az emberrel. Az ősi írásos emlékek tanúbizonysága szerint már több mint 3000 éve is tartották ezeket a kis állatokat a mai Peru és Bolívia területén, ahol napjainkban sem ritka látvány a falvak környékén vagy az udvarokon szaladgáló tengerimalac. A Cavia nembe öt faj tartozik, melyeket tengerimalacok gyűjtőnéven foglalunk össze. Hogy az öt faj közül melyiktől származnak a házi tengerimalacok, nem tudni. Valószínű, hogy egynél több faj is szerepel a Dél-Amerikában háziasított - később a világ számos országába betelepített - házi  tengerimalacok ősei között. A házi tengerimalac legközelebbi rokona a vad tengerimalac (Cavia aperea)

A tengerimalacokat a 16. század végén hozták be Európába a spanyol utazók. Furcsa nevét részben erről - mivel hosszú tengeri út során került Európába -, részben pedig jellegzetes, kicsit disznószerű felépítéséről és malacvisításhoz hasonló hangjáról kapta, mellyel ijedségét vagy izgatottságát fejezi ki. Ennek ellenére sem nevezhető zajos lakótársnak. Amíg a tengerimalacok nagy ritkaságnak számítottak kontinensünkön, csak a legvagyonosabbak engedhették meg maguknak, hogy vásároljanak belőle. Legkorábban azokban az országokban vált a gazdagok kedvencévé, amelyeknek voltak dél-amerikai gyarmatai, napjainkra azonban mind hobbiállatként, mind kiállítások alanyaiként egyre népszerűbbek, és ezzel párhuzamosan egyre több színváltozatuk szőrzettípusuk jelenik meg.

Jellemzők:

A tengerimalacok eredeti színe az úgynevezett aguti, amit a szürkés színű szőrszálak sötét-világos cirmossárga eredményez. Ez a színezet a vadon élő rágcsálók és nyulak körében nagyon gyakori, mert kiválóan elrejti őket természetes környezetükben. A háziasítás során azonban számos színváltozatot tenyésztettek ki, de különféle szőrzettípusok is megjelentek. A színbeli variációk már Dél-Amerikában jelentkeztek, de amióta kiállítási céllal átkerültek Európába és Észak-Amerikába, a folyamat nagyobb méreteket öltött. 
Tudományos, rendszertani besorolásuk szerint a tengerimalac alkatúak közé tartoznak. 
A főként újvilági fajokból álló csoport egyik jellegzetes tulajdonsága a koponya és a rágóizmok anatómiája, a másik a szaporodásuk módja. Ezekben különböznek a legjobban a két másik alrend tagjaitól. A nőstény tengerimalacok viszonylag kevés utódot ellenek egyszerre - általában négyet -, viszont ezeket a hosszú vemhesség (69 nap) után világra jövő utódok fejlettek, nem úgy, mint a gyorsabb szaporodású más rágcsálók és nyulak kicsinyei. A kis tengerimalacok szüleik kicsinyített másai, életük második napján már képesek maguknak ennivalót szerezni.

 

Hamarosan több állatról!!